A borjúnevelés lélektana – I.

Mivel kis állománnyal rendelkezünk és törzstenyészetként kizárólag kiváló tenyészértékkel rendelkező állataink vannak, fontos, hogy a lehető legkisebb legyen a selejtezési arány és a legkevesebb emberi erőforrással elláthatók, gondozhatók legyenek állataink. A kis állománylétszám lehetővé tesz olyan gondozást, ami nagy létszám mellett nem megoldható.

Míg a nagy állatlétszámú telepeken több munkaerő alkalmazásával mégis nagyobb selejtezési aránnyal számolnak (kb 10% éves selejtezés), nálunk egy tenyészállat kiesése, egy borjú elpusztulása is súlyos anyagi kárt jelent – és ezt úgy kell megelőznünk hogy nincs lehetőségünk pásztorok, gondozók alkalmazására. Kis állatlétszám (40-50 anyaállat + szaporulata) esetén célravezető lehet az állatok „lélektanával” is foglalkozni.

Anyaállományunk bővítése miatt a nálunk született üsző (lány) borjakat nem adjuk el, hanem felneveljük. Emiatt építettük a borjúszállást, állítottunk darasilót. Gondozásuk munkaigényes, mert nem csak almolni, etetni, itatni kell őket, hanem foglalkozást is igényelnek a borjak, hiszen 15-18 évig a mi legelőinken fognak élni, ahol együtt kell működnünk, dolgoznunk. Ha kézhez szokottak az állatok – hívni lehet őket, nem csak hajtani – kevesebb emberrel és rövidebb idő alatt megoldható minden olyan helyzet, ami beavatkozást igényel. Gondolok itt az ellés segítésére, oltásra, vérvételre, vemhesség vizsgálatra, vagy csak egyszerű napi egészségügyi ellenőrzésre kint a legelőn.

A fentiek miatt az üszőborjak nevelésénél a szakkönyvekben leírt takarmányozási előirányzatok és eü szempotok mellett nagy hangsúlyt kell fektetni az állatok gondozóhoz való nevelésére is!
Almoláskor a fiatal és idős állatok egyaránt nagyon örülnek a friss szalmának. Szó szerint ugrálnak örömükben, orrukat belefúrják a szalmába, hancúroznak egymással. A felnőtt állatoknál ilyenkor figyelnünk kell a testi épségünkre, de a borjaknál részt vehetünk a játékban.

Mivel almoláskor az állatok közé kell menni, adódik lehetőség simogatásra, vakargatásra. Így megszokják a gondozó közelségét, ruházatának, bőrének illatát. Hangját is felismerik, összekapcsolják a kellemes dolgokkal ezeket a tulajdonságokat. Hiszen a gondozó élelmet, vizet, vakargatást, friss almot jelent, tehát csupa jót 🙂

Minden etetéskor valamilyen hangjelzést adunk (pl: a darásvödör oldalát ütögetjük, füttyentünk), amivel jelezzük, hogy jó lesz összegyűlni és utánunk eredni. Ez a hangjelzés nagy szolgálatot tesz a későbbiekben, mikor új legelőre szeretnénk terelni az állatokat. Ha jó a nevelésünk, szinte nem is kell hajtani a csordát, csak hívni és a teljes csapat jön utánunk a világ végéig 🙂

A borjak rettentő kiváncsi lények. Tapasztalataikat szagláson és ízlelésen keresztül nyerik, ezért mindent megszagolnak és megnyalnak. Így az első információ, amit a gondozóról begyűjtenek: a keze illata és íze. Ezért jó, ha kicsit használt kesztyűben etetjük a borjakat, mert az már átvette a dara és a siló szagát – vagyis a takarmánnyal azonosítanak minket az állatok. Ha a szagláson és az ízlelésen túl vannak, már léphetünk is tovább a vakargatás felé. A tehenek imádnak vakarózni. Még jobban kedvelik, ha vakargatják, simogatják őket. A borjakat könnyű rászoktatni etetés közben a vakargatásra. Sok türelmet kíván azonban a karámon belül, vagy a legelőn közelükbe (bizalmukba) férkőzni. Sok munkaórát igénylő feladat, mely később az egészségügyi ellenőrzés vagy ellés megindulásának ellenőrzése esetén nagy szolgálatot tehet.

Folytatása következik….