Az Aranysakál kártétele

A Magyar Vadászlap szeptemberi számában megjelent egy cikkem az aranysakál kártételével kapcsolatban. Az írás válasz volt a korábbi lapszámokban, illetve az online és sugárzott médiában egyaránt elterjedt üdvözítésre, mely a sakál magyarországi megjelenését jellemzi.

Aranysakál – az állattartó szemével

A Magyar VADÁSZLAP júliusi számában megjelent „Ismétlés a tudás anyja” című riportban, mely az aranysakál terjedésével, táplálkozási szokásaival foglalkozott, vadászok és kutatók mondták el tapasztalataikat erről a kártékony vadról. Hiányoltam azonban az állattartók hangját, pedig nekünk van talán a legtöbb ismeretünk a sakálok tavaszi és nyár eleji táplálkozási szokásairól.

Baranyában, azon belül is az Ormánságban extenzív húsmarha-tartással foglalkozom, vagyis állataink április végétől november végéig szabad tartásban a legelőn tartózkodnak, és kizárólag fűvel táplálkoznak. A tartástechnológiára jellemző, hogy ez alatt az idő alatt az állatok a szabad ég alatt éjszakáznak, mivel sokszor a téli szállásuktól távol legelnek. Őrzésüket villanypásztorral oldjuk meg. Mivel a környékbeli gazdálkodók jellemzően 40-50 anyaállatos állományokat tartanak, éjjeliőr, pásztor alkalmazását nem termeli ki a gazdaságuk, így éjjel is kizárólag a villanypásztor oldja meg a védelmet. Tudni kell, hogy a rideg tartású marhák általában vadabb jószágok az istállósoknál, így lopástól nem igazán kell tartani.

Azonban egyetlen kártevőnk mégis van: az aranysakál.

Nálunk jelent meg az országban legelőször, és talán itt él a legnagyobb sűrűségben is, köszönhetően a zsombékos, nádas, Dráva ártéri tájadottságnak. Naplemente után a lakott települések központjában is hallható a kórusban éneklő sakálvonyítás. Megszokott esti „ének” ez a környéken lakóknak. Tavasszal és nyár elején a juhnyájak, marhacsordák veszélyben vannak a sakáloktól. Juhok esetében a gyengébb, sánta felnőtt egyedek, illetőleg a bárányok – akár egy-kéthónapos is – pásztor és pásztorkutya mellett sincs biztonságban. Éjjel, a pásztor lámpafényében a legelőszéli bokrokban fel-le mozognak a tucatjával megjelenő világító szempárok. Lesik az alkalmat a bárányok elragadására, a kutyák kikerülésére. Juhot elletni legelőn régóta nem lehet, de a bárányok egy-két hónapos koráig sem tanácsos az anyákat legeltetni a sakálok támadásai miatt.

Marhatartásban szintén jellemző, hogy legelőn elletni a környéken igen nagy felelőtlenség, ugyanis az anyát ellés közben többen lefoglalják a sakálok, a kipottyant borjút pedig a falka többi tagja támadja meg.

A fentebb említett cikkben volt olyan statisztika, mely szerint a sakálok gyomrában 50 százalékban zsigereket találtak. Utaltak rá, hogy nem kellene a vadászoknak a lőtt vad zsigereit a területen hagyniuk, hiszen a sakálok minden bizonnyal ezeket fogyasztják. Nos, nem feltétlenül van ez így, elég lenne az állattartókat is megkérdezni. A megtalált sebzett borjú és borjútetemek azt bizonyítják, hogy a sakál zsákmányszerzési módszere nagyban különbözik a kóbor kutyák vagy akár a farkasok módszereitől. Akinek volt „szerencséje” kóbor ebeket zsákmányszerzés közben megfigyelni, az tudja, hogy áldozatukat addig hajtják, míg ki nem fárad, majd megfojtják. Csak ezután kezdik meg a zsákmány szétszabdalását. Tudományos feljegyzések, filmek szerint a farkas is hasonlóan teríti le áldozatát.

A sakálok taktikája azonban merőben más. Csoportosan támadnak, az áldozatot körülfogják, majd lágyékon sebzik és a lágyékseben keresztül a zsigereket kihúzzák az élő áldozatból. Nincs kifárasztás, nincs fojtás. Erre a módszerre tanú lehet néhány túlélő borjú, mely több nappal a támadás után, lágyéki sérülései miatt pusztul el, illetve a megtalált borjútetemek. Fojtásnak nyoma sincs, a zsigerek pedig hiányoznak. Az anyaállatok féltve őrzik borjaikat, azonban az ellő állatok általában félrevonulnak a csordától, így védtelenekké válnak a falkában támadókkal szemben. Mivel a borjú nagyobb falat annál, hogy a vészjelzésre megérkező csorda elől elvonszolják, így a legcélszerűbb megoldást választják a ragadozók: zsigerek rablása gyorsan, energiatakarékosan. A csorda a borjút megvédelmezi, így a sakáltámadásnak áldozatul esett állatokat általában megtaláljuk „sértetlenül”, kizsigerelve. Ez lehet a magyarázata a nagyarányú zsiger bendőtartalomnak.

A gödöllői konferencián volt olyan vélemény, amely szerint nem tudják sajnálni az olyan állattartókat, akik a sakálok kártételétől szenvednek, miért nem térnek vissza a régi pásztoroltató állattartásra, illetve miért nem hajtják éjszakára védett helyre állataikat. Nem tudom, hogy a tisztelt véleményformálók tisztában vannak-e a fentiek költségvonzatával? Az uradalmi gazdaságokban a cselédek alkalmazása kifizetődő volt a csorda őrzésére, azonban manapság nem futkosnak zsellérek a majorban, súlyos adó és járulék vonzata van minden egyes alkalmazottnak. Mindemellett nincsenek már egybefüggő nagy legelőterületek egy kézben. Tagolt, egymástól távol lévő legelőkön folyik a gazdálkodás manapság, így fizikailag sem oldható meg a védett éjszakai elszállásolás.

Összefoglalva: a sakál megjelenése nagy terhet jelent és komoly anyagi kárt okoz az állattartóknak – nem csak a közvetlen károkozással, hanem a tartástechnológia átalakításával, a többlettakarmányozással együttesen –, melyet vad által okozott kártételként az állattartók a vadásztársaságok felé előbb-utóbb érvényesíteni fognak.

Meggyőződésem, hogy csak a sakálok módszeres és tervszerű gyérítése jelenthet megoldást az Ormánságban a vadgazdálkodók és az állattartók részére egyaránt.